Bizonyos szempontból érdemes lett volna együtt tárgyalni az általános, valamint a középiskolai éveket, azonban mégis tetten érhetőek olyan különbözőségek, amelyek miatt ez utóbbinak különálló fejezetet szentelünk.
Korábban taglaltuk, hogy a középiskolai tanulmányok által jelentett legnagyobb kihívás szortírozni lényeges és lényegtelen között, ugyanis az itt közvetített tananyag hazánkban mondhatni teljesen inadekvát módon került összeállításra. A középiskolában való helytállás tipikusan az a bizonyos „Melyik ujjamba harapjak?” helyzet, hiszen amennyiben a gyermek/fiatal arra törekszik, hogy valamennyi tárgyból egyaránt sikeres legyen, azzal sajnos végső soron éppen azt éri el, hogy egyikből sem lehet igazán sikeres. Egy kitűnő, vagy jeles bizonyítvány megszerzése voltaképpen akkora mértékű információáradat elsajátítását jelenti, amely egyúttal kizárja annak lehetőségét, hogy a tanuló ténylegesen elmélyedhessen az őt leginkább érintő területeken.
Így tehát egészen sajátos dilemmát állít a diákok elé a középiskolai követelményrendszer:
Vagy törekszenek a lehető legkiválóbb eredményeknek megszerzésére valamennyi vonalon (így viszont csupán egy egészen általános és felületes, mondhatni középszerű műveltségre tehetnek szert, amely ráadásul gyorsan elillan), avagy pedig kiválasztani mindösszesen egy, vagy néhány területet, a többiből pedig a szükséges minimum elérésére szorítkozni.
Csakhogy… őszintén szólva sohasem találkoztam olyan diákkal a praxisom során, akit mondjuk kitűnő „magyarosként”, vagy „törisként” ne bántott volna egy hármas, vagy kettes osztályzat matematika, vagy fizika tárgyból, és pszichológusként pontosan tudom, hogy óriási és betonbiztos öntudat szükséges ahhoz, hogy valaki meg tudjon hozni egy ilyesfajta kompromisszumot. Nem is beszélve arról, hogy a felsőoktatásba való bekerüléshez szükséges ponthatár elérése meglehetősen jó osztályzatokat igényel, lényegében minden tantárgyból.
Szülőként tehát egészen sokféle tényezőt szükséges figyelembe vennünk ahhoz, hogy gyermekünket ebben az időszakban megfelelőképpen támogatni tudjuk. Ráadásként még azt is számításba kell vennünk, hogy az egyes serdülők között számottevő különbségek érhetőek tetten a tekintetben, hogy egyáltalán mennyire és mennyiben igénylik az ügyeikbe való bevonódást a szülő részéről.
Vannak diákok, akik még ebben az életkorban is szeretnek mindent a szülőre bízni, ellenben mások szívesen intézik ügyeiket inkább egyedül. A továbbiakban megkísérlek összegyűjteni néhány tanácsot, amelyet a magam részéről jó szívvel adhatok, természetesen a teljesség igénye nélkül.
- Amennyiben az elmúlt éveknek folyamán szenteltünk megfelelő mennyiségű és minőségű időt gyermekünk megismerésére, úgy nyilván tudni fogjuk, hogy pontosan miben lehetünk a segítségére ezeknek az esztendőknek folyamán. Ha mégsem, úgy most még nem késő pótolni hiányosságainkat, szükség esetén pedig ne féljünk kérdezni gyermekünktől. A legtöbb serdülőnek jóleső érzést jelent a segítő és támogató szándék a szülő részéről, a kéretlen tanácsokat és okoskodást azonban rendszerint nehezen viselik.
- Nem árt már jó előre tájékozódnunk arról, hogy gyermekünk milyen irányban képzeli el jövőjét. Eleve másmilyen szempontokkal szükséges számolnunk, már az intézményválasztás során, amennyiben gyermekünk mondjuk vegyészmérnök szeretne lenni, és nem pedig történész. Ha bizonytalanok vagyunk, kérjük pályaválasztási tanácsadó segítségét, vagy látogassunk el közösen egy állásbörzére.
- Bármennyire is hívogató és kecsegtető lehetőségnek tűnik sokaknak szemében, mégis azt javaslom, hogy kerüljük el az „elitképző” és a „versenyistálló” típusú iskolákat. Természetes, hogy a legjobbat szeretnénk gyermekünk számára, de ezek az intézmények a valóban kiváló oktatási színvonal biztosítása mellett általában akkora mértékű nyomást helyeznek tanulóikra, hogy az általuk okozott hosszútávú károk (a krónikus stresszhatás miatt bekövetkező idegrendszeri problémák, alkohol- és szerabúzus) sok esetben bőségesen felülmúlják azokat az előnyöket, amelyeket gyermekünk számára nyújtani tudnak. Tapasztalataim szerint egy motivált és célokkal rendelkező tanuló egy átlagosnál jobb minőségű középiskolában már tökéletesen elsajátíthatja a sikeres felsőoktatási felvételihez szükséges ismereteket.
- Motiváljuk gyermekünket abban, hogy jövőjére nézve minél világosabb és egyértelműbb célokat jelöljön ki, és az ezekhez vezető konkrét lépéseket hatékonyan határozza meg. Az „állandóan változó világ” koncepciója persze azt sugallná, hogy tanácsosabb volna mintegy úszni az árral, de ne feledjük: a valódi sikert a céltudatos, következetes és kitartó munka hozza meg. Ahogyan a mondás tartja: „Határozd meg a célt, és sohase változtasd meg”.
- Ne kényszerítsük gyermekünkre, hogy olyasmivel foglalkozzék, ami valójában nem érdekli. Ne küldjük például matekversenyre, ha nem szereti a matematikát. Ezzel egyúttal azonban bátorítsuk igyekezetét, hogy aktívan elmélyüljön és eredményeket érjen el az általa választott területeken. Adjunk meg számára minden elképzelhető segítséget céljai eléréséhez. Tanítsuk meg, hogy a céltudatosság, kitartás és állhatatosság idővel megtermi a maga gyümölcseit, ugyanakkor biztosítsuk arról is, hogy ebben az életkorban még van mód a korrigálásra, amennyiben rájön, hogy nem a számára legmegfelelőbb utat választotta.
- Bátorítsuk gyermekünket, hogy sokat és behatóan gondolkozzon a pályaválasztás kérdéséről, és lehetőség szerint alaposan tájékozódjon az adott terület jellegzetességeiről és követelményeiről. Tanácsoljuk, hogy ismerkedjen, keresse a kapcsolatot az őt érdeklő területek és szakmák képviselőivel, és tegyen szert pontos ismeretekre az adott ágazatokkal kapcsolatban.
- Törekedjünk arra, hogy gyermekünk számára az otthoni tanuláshoz biztosítható körülmények a lehető legjobbak legyenek. Sohase zavarjuk a tanulásban, még ha ez részünkről néminemű lemondással is jár. Amennyiben arra az elhatározásra jutottunk, hogy gyermekünket a közép-, illetőleg felsőfokú tanulmányok irányába bátorítjuk, éreztessük vele, hogy számára jelenleg ez a legfontosabb. Ne tegyünk önkényesen házimunkát, otthoni kötelezettségeket a gyermek elé, amennyiben éppen tanulnia kellene.
- Sohase becsméreljük gyermekünket akkor, ha érzésünk szerint túlságosan sok időt tölt el a tanulással. Igen, ilyen fiatalok is vannak, és igen, valóban sokkal több szülő csinál ebből problémát, mint ahogyan azt gondolnánk. Emellett azonban olykor figyelmeztessük arra is, hogy ebben az életkorban akadnak más feladatok is a tanuláson kívül, például a szabadban töltött idő és a kikapcsolódás. Ajánljunk programot, lehetőséget gyermekünk számára, amennyiben úgy érezzük, hogy „csömört kapott” a tanulástól, azonban biztosítsuk számára a szabad választás lehetőségét is.
- Törekedjünk a rugalmasságra és a kiegyensúlyozottságra, találjuk meg a középutat a tanulásra való következetes ránevelés és a gyermek kiegyensúlyozottságának védelmezése között. Az sem tesz jót, ha folyamatosan a tanulással riogatjuk, ám ugyanakkor a túlzott nemtörődömség is okozhat gondokat.
- Elvárásainkat igazítsuk gyermekünk képességeihez, és ne követeljünk meg elérhetetlen célokat. Ugyanakkor azonban azt se engedjük, hogy gyermekünk célok és kihívások nélkül mintegy szabadon lebegjen. Alapszabály, hogy mindig olyan elvárásokat támasszunk, amelyeket gyermekünk komoly munkával, de voltaképpen mégis magától el tud érni. A kihívások optimális, személyre szabott mértéke az, ami valóban építő hatással bír, azaz sem a túl könnyű, sem pedig a túlságosan nehéz feladatok kitűzése nem megfelelő.
- Sohase hasonlítsuk gyermekünket másokhoz, pláne ne az osztálytársaihoz. Mindez (azon túl, hogy szükségtelen és káros feszültséget teremt a gyermekek között) valójában semmiféle eredményre nem vezet. Jobb, ha a célokat a gyermek aktuális állapotához igazítjuk, azaz ha bizonyítványa mondjuk a négyes átlagot éri el, jelöljük ki számára cél gyanánt, hogy egy-két tantárgyból igyekezzen jegyet javítani. A fokozatosság szem előtt tartása rendkívül fontos, így lépésről lépésre vezethetjük őt a jobb eredmények irányába.