Az előző fejezetben általánosságban beszéltünk a gyermekeket érintő legfontosabb stresszfaktorokról, így most részletesebben is folytathatjuk gondolkodásunkat ezen a vonalon.
A következő problematikus pont a tananyag kapcsán annak nemcsak horribilis mennyisége, hanem rendkívül gyenge minősége. Alapvető szabály kellene legyen (és ezt oldotta meg, legalább valamilyen szinten a Waldorf), hogy ne kelljen olyasmit tanulni (gyakorlatilag semmi olyasmit), ami a gyermeket/fiatalt nem érdekli,
a magolásnál ugyanis egyetlen károsabb dolog lehetséges, mégpedig olyan ismereteknek a magolása, amelyek nem (vagy csak igazán kevéssé) érdekelnek bennünket.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy bizonyos alapismereteknek elsajátítása a későbbi továbblépés céljából elkerülhetetlen, de ezeket éppenséggel elő lehetne adni úgy, hogy ne feltétlenül az undort és ellenállást váltsa ki a gyermekből. Ez a tendencia persze csak fokozódik a középfokú, illetőleg az egyetemi tanulmányoknak során, ahol is a tanterv mintha sportot űzne abból, hogy a tanulókat értelmetlenül „ugráltassa” és rángassa.
Pedig, műveltségre úgy tehet szert leginkább az ember, ha mintegy önmagától vezérelten, elmélyülten foglalkozik bizonyos témakörökkel és kérdésekkel, így önmagától alakul ki, hogy ki milyen mélységekben vonódik be az egyes területeknek kutatásába, és mennyire válik szerteágazóvá az egyén által felépített és elsajátított ismeretanyag.
Sajnos azonban az efféle hozzáállás mellett a gyermek nagyon hamar szembesül annak élményével, hogy míg mondjuk történelemből és magyar irodalomból az osztály legjobbjai között kaphat helyet, addig esetleg kémiából és biológiából csupán közepes, vagy gyenge osztályzatokat szerez.
Értelemszerű, hogy az így elszenvedett gyenge eredmény okozta önbizalomvesztés egy ponton kioltja majd a sikerek felett érzett öröm élményét is.
Így tehát (amennyiben a gyermek nem vállalja fel, mondjuk a gyengébb matekjegyekkel járó konfliktust) megint csak nem marad más választás, mint a mindenre kiterjedő magolás, amelynek az eredménye azonban nem lesz más, mint hogy gyermekünk semmiben sem lesz képes elmélyedni igazán, és ráadásképpen még meg is utálja az egészet.
A felsőoktatás sokaknak szemében úgy tetszik, mint az értelmetlen és szűkös középiskolai keretek közül való kiszabadulás lehetősége, a valóság azonban itt is másmilyen módon fest. Igaz ugyan, hogy elvben ilyenkor alkalom nyílik behatároltabb, az egyéni érdeklődésnek inkább megfelelő területeknek kiválasztására, akik azonban végigélték már a felsőoktatás éveit, valószínűleg megmosolyogják ezeket a gondolatokat. Ki hinné például, hogy pszichológia szakon éveket töltünk az orvosi anatómia tanulmányozásával, ideértve például az emésztés, vagy a májműködés részletes, biokémiai szintű megismerését, valamint több ezer oldalnyi ismeretanyagot kényszerülünk beépíteni ahhoz, hogy egyáltalán esélyünk legyen egy kognitív pszichológia szigorlaton. Csupán a személyes élmények miatt emeltem ki éppen ezt a területet, ám képzőművész, jogász, de akár agrármérnök ismerőseim is nagyjából hasonlóképpen emlékeznek vissza erre az időszakra.
Itt sem arról van szó tehát, hogy valaki elmélyült és szakavatott, önálló gondolkodásra és elméletalkotásra képes „mesterévé” váljon az adott területnek, hanem hogy mennyiben képes (lehetőség szerint betű szerint) megtanulni és „emlékezetből visszaolvasni” oldalaknak százait.
A legtöbb vizsga ugyanis éppen ezt méri: nem számít a személyes karizma, az előadói készség, az önálló gondolkodásra való alkalmasság, hanem szinte kizárólag az adott terület aktuális dogmáinak pontos és hibátlan betanulása és megvallása.
Nem csoda, hogy az egyetemi évek alatt a legtöbben jobb híján belemenekülnek az alkohol-drog-szex hármasságába, hiszen az értelmetlen elvárásoknak, emberi ésszel alig felfogható tananyagmennyiségnek, és a szélsőségesen tekintélyuralomra alapozott tanszéki rendszereknek világában gyakorta érezhetik úgy, hogy összecsapnak a fejük felett a hullámok, és persze a számukra sugallt jövőkép sem kecsegtet túlzottan nagy reményekkel.
Az emberre terhelődő társas és közösségi stressztényezők ismertetését ezen a ponton felfüggeszteném, elvégre indokolt volna néminemű „ötletbörzét” nyitnom a célból, hogy a „túlélésre” vonatkozó néhány tanácsot ismertessek.
Szedjük össze tehát nagy vonalakban, hogy mi mindent tehetünk szülőként gyermekünk boldogulásáért ezekben a nehéz és terhes években.
Gyermek az óvodában:
- Bár a jelenleg hatályos jogszabályok sajnálatos módon minimális mozgásteret engednek, mégis, tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy gyermekünk minél tovább élvezhesse a megnyugvást és biztonságot jelentő otthon kényelmét. Bár a munkahelyek általában irdatlan nyomást helyeznek dolgozóikra ezen a vonalon, mégis kalkuláljuk bele a családtervezésbe, hogy legalább hároméves koráig a gyermek mellett maradhassunk, és nevelését otthoni keretek között biztosíthassuk.
- Az óvodaválasztás során kíséreljünk meg kisebb csoportokkal operáló, családiasabb hangulatú intézmény kiválasztását. Előnyt jelent, ha az adott óvoda az úgynevezett „vegyes csoport” rendszerében működik, bár ez kétségkívül bizonyos hátráltató tényezőkkel is együtt jár, főként idősebb korban.
- Ha lehetőségeink megengedik, vegyük számításba az óvodaválasztás során az intézmény épületének és természeti környezetének egyes sajátosságait. Kerüljük a nagy, zsúfolt, hodályszerű és életidegen intézményeket, a túlságosan is mesterséges környezetet (növények, rajzok, falfestmények, otthonosságot sugározó berendezési tárgyak hiánya), valamint az olyan elrendezésű épületeket, amelyek nem teszik lehetővé a természetes fény által történő megvilágítást. Gyermekünk nem brojlercsirke, akit „kisüzemi tartásban” lehetséges egészségesen felnevelni.
- Próbáljunk törekedni arra, hogy gyermekünk csak a feltétlenül szükséges időt töltse az óvodában, és amilyen hamar csak lehet, juttassuk haza. Egy három-hatéves kisgyermek számára kifejezetten egészségtelen és stresszkeltő, amennyiben 6-8 órát kénytelen otthonától távol tölteni. Ha tehetjük, gyermekünk legyen csak „félnapos” óvodás.
- Fogjuk otthon a gyermeket, amikor mi magunk szabadságon vagyunk. Tudom, hogy a legtöbbeknek kényelmesebb, ha ilyenkor „nincsen láb alatt”, azonban a gyermekben könnyűszerrel kialakulhat annak élménye, hogy szülője nem kívánja a társaságát.
- Ne vigyük közösségbe a gyermeket, amikor betegség tüneteit mutatja. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy „napközben majd megjavul”. Ez persze teljesen egyértelmű kellene, hogy legyen, ám tapasztalataim szerint sajnos mégsem az.
- Ne erőltessük gyermekeink iskolakezdését, még akkor sem, ha különben „már nagyon ügyes”. Ne féljünk attól sem, hogy esetleg „unatkozni fog az óvodában”, vagy „lemarad a többiektől”. Természetesen ebben a kérdésben nem létezik egyedül üdvözítő recept, ám tekintve az első osztályosokra zúduló irreális tantervi követelményeket, a türelem általában meghozza a maga gyümölcsét. Jusson eszünkbe, hogy gyermekünk idegrendszere ebben az életkorban fokozottan érzékeny, így nem feltétlenül azzal teszünk jót, ha az iskolával járó extra megterheléseknek tesszük ki. Örüljünk annak, hogy „okos”, és hogy szépen fejlődik, és ne romboljuk le ezt az ígéretes pályaívet azzal, hogy belevetjük a mélyvízbe.
- Bár az egyes intézményekre rendkívüli nyomást helyeznek a különféle hatályos jogszabályok és a létszámokra vonatkozó kritériumok, mégse álljunk kötélnek akkor, ha gyermekeink érettségével kapcsolatban kétségek merülnek fel bennünk. Kérjünk szakértői vizsgálatot, indokolt esetben pedig tájékozódjunk szülői jogainkat illetően. Megeshet, hogy a szülő pontosabban látja maga előtt a helyes utat, mint bármelyik szakember.
- Biztosítsuk a gyermek számára az „énidőt”, a sok-sok szabad játékot. Ne forszírozzuk az óvodai élményekről való beszélgetést, amennyiben a gyermek nem kíván nyilatkozni erről. Sokunk egészen tisztán emlékezhet arra, hogy mennyire idegesítőnek hatottak a „Na, és mi volt az ebéd az óviban?” jellegű kérdések. Hallgassuk figyelemmel a gyermek beszámolóját, még akkor is, ha számunkra érdektelen, vagy unalmasnak ható dolgokról beszélget szívesen, és ne akarjuk helyette kitalálni, hogy mi volt fontos a napja során, és mi nem.
- Helyezzünk hangsúlyt a gyermek játékainak megválogatására. Keressünk olyan játékokat, amelyek lehetővé teszik a kreativitás, a képzelet, a történetkijátszás képességeinek spontán fejlődését (és ne feltétlenül a fejlesztését). Kerüljük azokat a játékokat, amelyek úgymond „készen vannak”, tehát a puszta megléten túl nem alkalmasak mélyebb játéktevékenységre.
- Meséljünk a gyermeknek elalvás előtt. Mindenek előtt tündérmeséket, népmeséket, avagy állatmeséket. Kerüljük a manapság népszerű, modern mesekönyveket, ezek (kevés kivételtől eltekintve) pusztán populista szempontok figyelembevételével íródtak, és NEM alkalmasak a gyermek egészséges fejlődésének segítésére. Higgyük el, ez számunkra is hasznos és újszerű lehet, hiszen (tapasztalatból tudom) kortársaim jelentékeny hányadának például nem is mesélték gyermekkorban ezeket a meséket. Magunk is meglepődéssel tapasztalhatjuk, hogy a gyermekünkkel közös mesélés bizony sokkalta szórakoztatóbb és mélyebb elfoglaltság, mint akármelyik „helyszínelők” sorozat.
Folytatás következik…