Ennek az írásnak elkészítése során kettős célt fogalmaztam meg, jelesül hogy az általánosságban elérhető pszichológiai cikkek felületes színvonalán, és olykor kiváltképp demagóg, popularitásra törekvő hangvételén túlemelkedve olyasféle gondolatokat tárhassak Olvasóm elé, amelyek a helyes megvalósítás és tettekre váltás által valóban képesek lehetnek elindítani őt a változás felé vezető úton.
Kettős célról beszélek, ugyanis a fentebb megfogalmazottakon túl törekedtem arra is, hogy mondandóm mégis közérthető maradjon mindenki számára, akár még azon az áron is, hogy bizonyos mélyebb és pontosabb, részletekbe menő kifejtésekre ezúttal nem kerülhet sor. Úgy kívánok beszélni tehát a lelki önvédelemről, hogy az egyszerre legyen mentes a közhelyesült megközelítésmódoktól és unos-untalan ismételgetett „do it yourself” típusú tanácsoktól, ám ugyanakkor mégis hűséges maradjon a közérthetőség kritériumához. Induljunk ki tehát ebből, sort kerítve címadó gondolatunk kifejtésére.
Talán kellőképpen megfelelek a finom megfogalmazásokra vonatkozó elvárásoknak, amennyiben azzal a tételmondattal vezetem be írásomat, hogy jelenlegi korunk egyáltalán nem kedvez a pszichés jóllét megteremtésének, fenntartásának és továbbadásának, sőt mi több, egyenesen odáig lenne célszerű elmennem, hogy kimondom: világunk és társadalmunk legtöbb vetülete direkt olyan módon került megtervezésre és kialakításra, hogy ne kedvezzen ennek. Alapvető naivitás volna hitelt adnunk és bizalmat szavaznunk azon hangoknak, amelyek szerint a modern, fogyasztói kultúra az emberiség kényelmének, javának és virágzásának előmozdítását célozná, elvégre amennyiben értő és figyelmes szemmel tekintünk körül önmagunk környezetében, felfigyelhetünk azon jellegzetességekre, hogy hiába áll rendelkezésünkre szinte valamennyi elképzelhető és megkívánható árucikk a különféle boltok, hipermarketek és webáruházak polcain, hiába foghatjuk be az egész világot síkképernyős televízióink 100+ csatornáján, és szörfözhetünk kedvünkre az interneten, hiába kaphatják gyermekeink a huszonötödik különórát, nyelvleckét és fejlesztést iskoláinkban, és hiába „nem kell már a földeket túrnunk” megélhetésünknek biztosítása érdekében, az emberek mentális és morális állapota gyakorlatilag soha sem látott mélyrepüléssel romlik, különféle pszichés problémáknak tömkelegét zúdítván a társadalomra.
Hiába a hipermodern berendezések, a túlkínálat, a fizikális kényelemnek egyre és egyre magasabb foka (akár az extremitások szintjéig elmenve), az ember valahogyan csak nem képes úgymond jól érezni magát ebben a világban.
Mindennek többféle oka érhető tetten, amelyeknek kifejtése oly szövevényes fejtegetéseket eredményezne, hogy most csupán a legfontosabbakra térünk ki:
Közoktatás
A közoktatás mindenki számára elérhetővé tételét úgy emlegetik, mint a modern civilizáció egyik legfontosabb vívmányát, amely ideális esetben természetesen igaz is lehetne, csakhogy a megvalósítás – mint ahogyan az általában lenni szokott – most is félelmetesen gyatrán került kifejeződésre.
Kezdjük azzal, hogy a családok többségének számára a különféle munkahelyi kötelezettségekből kifolyólag elkerülhetetlenné válik, hogy másfél-kétéves korban beírassák gyermeküket az első lépcsőfokra, amely hazánkban a bölcsőde szokott lenni. Tudvalevő azonban (és ezt a közoktatási törvények alkotói is pontosan tudják), hogy ebben az életkorban sem a gyermek immunrendszere, sem szervezete, sem pedig pszichomotoros és szociális készségei nincsenek olyan szinten kifejlődve, hogy a közösségi lét bármiféle előnyt jelenthessen számára.
„Jaj, de hát így legalább előbb szocializálódik”
„De hát fontos, hogy minél előbb gyermekközösségben legyen”
hangzanak az ilyenkor bevett sablonválaszok, amelyeknek közös vonása, hogy rendszerint nem tudnak semmit (vagy nem vesznek tudomást) a gyermeki fejlődés megszokott ütemétől.
A gyermek (bocsánat a kifejezésért) egyszerűen úgy van kitalálva, hogy a világba való „belefejlődése” meghatározott ütemezettséget követ, amely minden (természetesen az atipikus fejlődés egyes formáitól eltekintve) esetben így történik, és nem máshogy. Ennek másmilyen módon való elképzelése tulajdonképpen egyet jelentene azzal, mintha azt mondanánk, hogy holnaptól kezdődően szülessen meg inkább a hatodik, vagy az ötödik hónapban, mert „így legalább előbb szocializálódik”, és „előbb kerül bele a közösségbe”.
Nonszensz felvetés, nem igaz?
Nos, ami azt illeti, éppen ennyire nonszensz a hároméves korban kötelező óvodakezdés és a hatéves korban elkezdendő általános iskolai oktatás. Kissé keresetlenebb példával előállva azt mondhatjuk, hogy olyan ez, mintha valakit az első övpróbák teljesítését követően harcba küldünk (mondjuk karatéról beszélve) egy feketeöves ellen, aztán meg csodálkozunk, hogy ellenfele már az első mozdulatoknak során leteríti. Egyes szülők és pedagógusok például (számomra teljesen érthetetlen módon) rendkívül csodálkoznak amiatt, hogy a gyermek állandóan beteg (náthás, gyulladt a torka, stb…), avagy pityergős, vagy agresszív, pedig erre a „jelenségre” voltaképpen igazán egyszerű volna meglelni a választ. Megjegyzem, az álnaivitás rendkívül ellenszenves viselkedésforma.
Korántsem a véletlen műve, hogy korábban a gyermekek hétéves korukig, vagy még ennél is tovább nevelkedtek a családi körben, és (megint csak ideális esetben) biztosíttatott számukra az idő arra, hogy fejlődésüknek minden vetülete a normalitás szellemében kerülhessen megvalósulásra.
Szükséges-e a gyermek számára a közösség?
Természetesen, méghozzá a megfelelő életkorban, amely azonban semmi esetre sem a kettő-három, de még a hatéves kor sem. Életének ebben a szakaszában a gyermeknek elsődlegesen a szüleire és a szűkebb családjára lenne szüksége ahhoz, hogy egészségesen és boldogságban fejlődhessen, a kortársakkal való kapcsolat kiépítésének bőségesen elegendő közeget teremtene a közös játék, akár az utcán, akár a játszótéren, akár a gyermekszobában.
Ezért találunk (többek között) ennyi elgyötört, szorongó, álmatlanságtól, vizelettartási problémáktól, étkezési és emésztési zavaroktól és agressziótól szenvedő gyermeket, nem ritkán már az óvodában. Nekünk sem tetszene, ha kényelmes heverőnkről felvervén a frontvonalra küldenének bennünket, márpedig a gyermek fejlődés alatt álló idegrendszerének hasonló megterhelést jelent a számára irreális és eltúlzott stresszhatásoknak való kitétel. A tartós stressz pedig, mint tudjuk, kártékony éspedig nem ritkán maradandó hatást jelent az idegrendszerre nézve (pláne egy fejlődésben lévő idegrendszer számára), így gyakorlatilag biztosíttatik, hogy a különféle pszichés problémáktól szenvedő gyermekekből ugyanilyen sérült és terhelt serdülők és felnőttek válnak majd.
Gyermekeink immáron nem csupán négy-öt tanítási óra erejéig görnyedhetnek az iskolapadban (a kilencvenes évek második felében a hatodik óra már extremitásnak számított az alsó tagozatban), hanem a néhol bevezetett kötelező napközinek köszönhetően voltaképpen a gyermekmunka korát idézi a kötelező közoktatás. A gyermek, akár szülei és nagyszülei, gyakorlatilag nyolc-kilenc, vagy több munkaórát tölt el tanulással, nem különben, mint egy irodista, vagy szellemi munkát végző értelmiségi, és még csak most kezdenénk beszélni a tananyag minőségéről. Köztudott, hogy az intellektuális képességek fejlődésének semmi sem válik úgy a kárára, mint a magolás, márpedig az iskolai kötelező tananyag legnagyobb része (megint csak) „úgy van kitalálva”, hogy magolás és biflázás nélkül nem lehetséges olyan módon elsajátítani, hogy a számonkérés során a gyermek sikerélményeket könyvelhessen el.
Egyszerűbben szólva:
Vagy magol a gyermek (és ezzel súlyos károkat szenved a saját intellektuális fejlődésében), vagy nem lesz képes eredményesen helytállni az oktatásban, ennek pedig önbizalma és önértékelése látja kárát.
Folytatás következik…