Elérkeztünk tehát gondolatmenetünknek talán legfontosabb állomásához, ez pedig nem más, mint a felnőttkor világa, összességében tehát azon terület, amelyen a kiégés, reményvesztettség és értelemnélküliség a lehető legélesebben és legnagyobb mértékben megkörnyékezhet minket. A soron következő cikkben elsődlegesen a munka világáról írnék, majd a későbbieknek folyamán átevezünk az emberi élet egyéb aspektusainak irányába.
Az egyetem világát frissen magunk mögött hagyva megújult erőkkel, nagyfokú magabiztossággal, óriási reményekkel és ambíciókkal vetjük bele magunkat a munka világába, a legtöbbünknek kedvét azonban hamar elveszik azok a mindannyiunk számára ismert sajátosságok, amelyekkel nem ritkán már a munkakezdés első hónapjaiban szembesülünk. Jó esetben ezek a kezdeti nehézségek, akadályok és konfliktusok az évek során jelentős mértékben enyhülhetnek, ugyanakkor bár természetesen az volna optimális, amennyiben a személy értéket, értelmet, motivációs faktorokat és távlatokat lelhetne az általa végzett munkában, sajnálatos módon korántsem eme kifejlet tekinthető általánosnak.
A legtöbbünk számára a munka leginkább a szükséges rossz. Valami, aminek létét és létjogosultságát sohasem kérdőjelezzük meg, elvégre akkor már kénytelenek lennénk egyúttal komolyabban elgondolkodni bizonyos kérdéseken, és esetleg úgy igazán fontolóra venni, hogy vajon jelenlegi állapotunk ténylegesen különb-e bármilyen tekintetben egy bármilyen kori rabszolgáéhoz képest. Bizony, az emberek túlnyomó többsége életének jelentékeny hányadát olyan helyszínen és körülmények között (ráadásképpen olyan tevékenységgel) kényszerül eltölteni, amelyet voltaképpen nem maga választ, tehát azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy a legtöbb ember bizony így, vagy úgy, de valamilyen mértékben egészen bizonyosan kényszermunkás. Ezt persze kétségkívül nem könnyű beismerni önmagunkkal és másokkal kapcsolatban, és a legtöbben általában éppen evégett komoly indulattal reagálnak már a puszta felvetés előkerülése esetén, azonban mint tudjuk, a legtöbb intenzív indulat mögött általában komoly felismerések (vagy legalábbis némi belső felsejlés) rejlenek.
Normális körülmények között a munka elvben azon célt szolgálná, hogy általa a személy önmagát kibontakoztassa, a hivatásként választott területen mesteri jártasságot szerezzen, és az életéhez szükséges anyagi javakat becsületes módon, emberhez méltó körülmények között kaphassa meg. Légyen akár ötvös, kovács, növénytermesztő, tanár, művész, vagy filozófus, a munka emberi és emberhez méltó felfogása szerint egyaránt lehetőséget teremt a materiális, pszichés és szellemi értelemben felvetett kibontakozáshoz. Bármennyire nem ezen elvek szerint tagozódik és működik a modern világ, tudomásul nem vételük mégis menthetetlenül kiégéshez, a motiváció elvesztéséhez, unottsághoz és fásultsághoz, nem ritkán pedig különféle testi panaszokhoz (szívproblémák, érrendszeri megbetegedések, autoimmun betegségek, stresszzavarok) fog vezetni.
A továbbiakban megosztok néhány szempontot, amelyre érdemes hangsúlyt helyezni mind a pályaválasztás, mind pedig az adott pályán való megmaradás során.
- Az első sarkalatos pont az önismeret. Ismernünk kell magunkat annyira, hogy tudjuk, mely pályára érzünk önmagunkban hivatást, és melyek azok a körülmények, amelyeknek keretein belül hosszabb távon képesek vagyunk magunkat elképzelni. Ne válasszunk olyan pályát, amelyet valójában nem érzünk a sajátunknak, még akkor sem, ha az adott terület különösen is nagyfokú anyagi megbecsüléssel és mesés karrierlehetőségekkel kecsegtet.
- Korábbi cikkeimben már írtam arról, hogy a pályaválasztás valójában hosszas folyamat, amelyet nem árt már az általános és középiskolai évek alatt elkezdeni, ellenkező esetben sajnos mindezt nagyon nehéz bepótolni a későbbieknek során. Amennyiben az egyetem ideje alatt döbbenünk rá, hogy valójában nem a számunkra megfelelő irányt választottuk, már igencsak nehézkes ennek korrigálása, noha korántsem lehetetlen. Valójában sohasem késő arra, hogy valaki kijavítson egy korábban elkövetett hibát, és mindez igaz a pályaválasztásra is, azonban mégis sokkalta jobb, ha eleve elkerülünk bizonyos tévutakat.
- Jól fontoljuk meg, hogy valóban az adott szakmát szeretnénk-e gyakorolni egy életen át. Bizonyos szempontból ugyanis igaz, hogy jóformán bármikor átnyergelhetünk és átképezhetjük magunkat valami mássá, a valóságban azonban mindez azért nem ennyire egyszerű. Egyes foglalkozások meglehetősen hívogatóak, rokonszenvesek és vonzóak lehetnek rövid távon, tíz, húsz, esetleg harminc év távlatában azonban már kevésbé tekinthetőek annak.
- Óvakodjunk attól, hogy kizárólag avégett válasszunk egy adott szakirányt, mert az úgymond a jelenlegi társadalmi viszonyok között „jól cseng”, azaz nagyfokú társas presztízzsel jár. Jusson eszünkbe, hogy a kidobott időért és lerontott testi-lelki egészségért semmi sem kárpótol később. Lehetőség szerint ne válasszunk extrém módon megterhelő munkaterületet és körülményeket pusztán azzal a szándékkal, hogy gyorsabban kirakjuk a társadalmilag elvárt „Gazdálkodj okosan” játékot. Meglehet, hogy ezzel a módszerrel (heti hat nap, napi tizenhat óra) néhány év alatt szert tehetünk a sokak által áhított (és/vagy irigyelt) „lakás-autó-gyerek kombóra”, ám gondoljunk bele legalább egyszer mélyebben: valóban megér mindez nekünk egy szívkoszorúér-betegséget, vagy cukorbajt?
- Bizonyos munkák sajnálatos módon éppen arra vannak kitalálva, hogy végzésük során az emberekben a csökkentértékűség, alacsony önbizalom és szolgalelkűség tulajdonságait ültessék el. Ezek általában sok megaláztatással, méltatlan munkakörülményekkel, embertelen bánásmóddal és különösen is alacsony fizetésekkel járnak. Ha tehetjük, óvakodjunk ezektől. Jusson eszünkbe, hogy ezek az ágazatok és területek voltaképpen avégett tudnak létezni, mert mindig van valaki, aki hajlandó elszegődni a kérdéses munkáknak elvégzésére. A különféle „multik”, állami és magáncégek nem fognak pusztán szívjóságból változtatni, és javítani az általuk kínált állásokkal járó munkakörülményeken.
- Ne vállaljunk el olyan munkát, ahol már az állásinterjú során tetten érhető a folyamatos tesztelgetés, játszmázás, fölényeskedés és a határok tologatása a munkáltató részéről. Bízzunk magunkban, jönni fog sokkal jobb, hozzánk sokkal inkább méltó álláslehetőség. Ne toleráljunk önmagunkkal szemben olyan viselkedést, amely diszkomfortot okoz számunkra. Sajnos általános tapasztalat, hogy aki egyszer kijátssza ezt a kártyát, az minden valószínűség szerint később is ki fogja. Ugyanakkor senkinek sincs joga másokat megalázni, vagy bárkivel is méltatlan módon bánni. Tegyünk fel bátran magunknak a kérdést: vajon tényleg szívesen dolgoznánk olyan környezetben, ahol már az első találkozás során azt vizsgálgatják, meddig lehet elmenni a méltánytalanságokat illetően?
- Legyünk különösen is kiélezettek a munkahelyi bántalmazásra és zaklatásra. A hang felemelése, bármilyen mértékben megnyilvánuló burkolt, vagy direkt fenyegetés, illetőleg általánosságban a megalázó és méltatlan helyzetekbe való belekényszerítés mind-mind annak számít. Persze túlzott mértékű sértődékenységre, vagy irreális önérzeteskedésre sem biztatnék senkit, ám korunkban a személyes határok és önmagunk emberi méltóságának védelme olyan feladat, amelyet sajnos nem fognak helyettünk mások elvégezni. Amennyiben mi magunk nem követeljük meg mindezt önmagunk számára a mindennapok során, korántsem biztos, hogy munkatársaink ezt magától értetődően biztosítani fogják.
- Merjünk nemet mondani, amennyiben munkáltatónk olyan követeléseket támaszt velünk szemben, amelyeknek a munkaszerződés értelmében nem vagyunk kötelesek eleget tenni. A legtöbb munkahelyi vezető ugyanis időről időre „bepróbálkozik” ilyennel, tekintve, hogy a „maximális munkát minimális bérért” elv mondhatni mára már alapállássá vált a munkáltatók körében. Ne írjunk alá olyan munkaszerződést, amely hemzseg a kiskapuktól és a homályos pontoktól, amelyekre hivatkozva munkáltatónk később megkövetelheti tőlünk a lehető legirreálisabb feltételek teljesítését.
- Bármennyire is szembemegy mindenfajta modern felvetéssel, mégis vegyük figyelembe, hogy alapvetően mi vagyunk azok, akik szakértelmünk és munkavégzésünk által szívességet teszünk munkáltatónknak, és nem pediglen fordítva. Amennyiben munkahelyünkön folyamatosan visszaélnek kiszolgáltatott helyzetünkkel, jóindulatunkkal és türelmünkkel, keressünk bátran jobb alternatívát. A legtöbb munkáltató sajnálatos módon abból indul ki, hogy mindig lesz ember, aki az általuk szabott feltételek mellett elvégzi az adott munkát. Keressék hát meg az adott illetőt, vagy ahogyan a mondás tartja: